Olykor a női lélek frusztráltságát valami megmagyarázhatlan okból más személyek sorstalanságai alkotják.

Személyesítsük meg egy példát, az egyik barátnőm lelkét az feszíti, hogy egy ismerőse milyen bűnös, rossz dolgot csinált, vagy milyen szerencsétlen, és hagyja kihasználni magát. Mikor a szemében látom a haragot, de tudjuk Ő megmondja az igazat, Ő rendet tesz. Elvárja, hogy együtt érezzek, és átérezzem azt, hogy Őt ez milyen haraggal, és bosszúsággal tölti el, gondolatainak milyen nagy mértékben adhat lebilincselő magvat. Megkérdezi, hogy nem, nincs igazam? Ugyan merek én mást mondani, ha nekem szegeznek egy hasonló jellegű kérdést, aminek sejtjük mi lesz a vége. Igen, merek, engem nem érdekelnek (akiket még életemben nem láttam, nem találkoztam velük) mások dolgai, amivel saját magamnak okoznék mazochista lelki fájdalmat. Nem, ez távol áll tőlem. Próbálom érvényre juttatni szavaimat, hogy nem jó, amit csinál, de hasztalan, Én meg fülemben egy zárral bambán nézem a körülöttünk elsuhanó emberek sokaságát…

Vagy vegyünk egy másik példát, egy másik barátnőmet, hmm….milyen meglepő. Sokszor megállapítja, hogy mit panaszkodik Ő, hiszen azok, amiket Én éltem át lelkileg sokkal nehezebbek….. Hát igen, szereti felnagyítani a kis, már-már jelentéktelen problémákat naggyá, mert kiadhat, úgy tűnik a lelkéből minden fájdalmat, és dühöt, ami nyomasztja, és utána úgy érzi felszabadultabb, boldogabb. Én meg örülök, mert úgy tűnik, hogy szavaim mederbe jutnak, és megérti a kibeszélés után, hogy ezek butuska, csekély értékű dolgok….

Mi nők mondunk rossz, lelkileg bántó dolgokat, de jó esetben csakúgy mondunk is magunkról jót is, pl. sikerült ez, hurrá, átmentem a vizsgán, vagy találkoztam azzal a jó testű pasival. Mi lenne velünk, azokkal a dolgokkal, amelyek nap, mint nap külső behatásként érnek, és nem írhatnánk le magunkból? Hát igen, ez egy üdítő ok, amiért jó nőnek lenni…!